Menu

Amikor az életösztön erősebb a biztos halálnál – beszélgetés Rakonczay Gábor többszörös világrekorder extrém sportolóval

 

 

Rakonczay Gáborral – kétszeres Guinness világrekorder óceáni evezőssel, az amerikai Év kalandja díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosával, hatszoros óceánátkelő magyar hajóssal, íróval és előadóval beszélgettünk, aki nem mellesleg első magyarként idén január 7-én sikeresen teljesítette a Déli Sark expedíciót is.

 

Hogyan lehetnek az életben céljaink és miként valósíthatjuk meg azokat? Honnan meríthetünk erőt és önbizalmat ahhoz, hogy kimozduljunk a komfortzónánkból? Hogyan küzdhetjük le azokat a nehézségeket, amelyek az út során elénk tornyosulnak? Rakonczay Gábor kétszeres Guinness világrekorder óceáni evezőssel, az amerikai Év kalandja díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosával, hatszoros óceánátkelő magyar hajóssal, íróval és előadóval beszélgettünk, aki nem mellesleg első magyarként idén január 7-én sikeresen teljesítette a Déli Sark expedíciót is.

– Mi indított el téged az extrém sportok irányába?

 

 

– Az első ilyen „őrültség”, amit csináltam, az az általános iskolához köthető, mégpedig ahhoz a pillanathoz, amikor a maratoni futásról tanultuk. Ekkor még csak annyit tudtam, hogy valaki egyszer az ókori történelemben lefutott 42 kilométert és így fennmaradt a neve. 13 éves és 1 napos voltam, amikor egy hideg téli napon, a családi ebéd után fogtam magam, felvettem a futócipőmet és én is lefutottam azt a bizonyos 42 kilométert. Megfogott ennek az egésznek a kaland és teljesítmény része. Az, hogy valami olyat csinálok, amit tegnap még nem tudtam megcsinálni, meghaladom önmagam és túllépek a határaimon. Ez egy olyan pillanat volt, amire ha visszagondolok, ma is sok erőt ad. Egy életre szóló élményt kap ilyenkor az ember és olyan önbizalmat, ami szükség esetén segít felállni és kilépni a gödörből.

– És később miért pont az óceán?

 

 

 Nálunk a családban senki nem hajózott, de én már az óvodában is hajókat rajzoltam. Azonban huszonéves is elmúltam, amikor legelőször testközelből is láttam egy vitorlást. Volt bennem egy romantikus elvágyódás, és azt éreztem, hogy szívesen átkelnék az óceánon. De azt, hogy hogyan, az valójában nem számított. Csak az, hogy valami vízen úszó eszközzel, és hogy kalandos legyen.

– Mi adott számodra kellő önbizalmat és erőt ahhoz, hogy elhidd, képes vagy átszelni akár az óceánt is?

 

 

– A családom és a barátaim ismernek és minden téren támogattak és támogatnak mind a mai napig. A tágabb környezetemtől persze megkaptam, hogy magyar ember, ráadásul saját építésű hajóval úgysem fogja tudni majd átevezni az óceánt. De ez mondhatni szinte természetes, hiszen ha bármikor olyat csinálsz, ami egy kicsit is kiemelkedik abból a környezetből, ahol éppen vagy, meg fogod kapni, hogy ne csináld, mert veszélyes, és gondold meg kétszer is. Viszont ha ezeket a véleményeket nem csak meghallgatod, hanem magadba is szívod, akkor ez veszélyes lehet, hiszen kritikus helyzetben nem biztos, hogy a megoldásra fogsz tudni koncentrálni. Mert nem azt nézed majd, hogy mi is az eredeti célod és nem az adott probléma megoldására koncentrálsz, hanem alárendelt viszonyba kerülsz vele és onnan nagyon nehéz a kiutat megtalálni. Kritikus helyzetben a vízen van jó és rossz megoldás, olyan, hogy köztes, nincs. Vagy jól oldod meg a helyzetet, és élsz tovább, vagy rosszul, és akkor nem élsz tovább. Ez megadja azt az alaphangulatot, hogy úgy állj a dolgokhoz, hogy úgyis meg fogod oldani.

– Az egyik utadon volt egy kritikus vízbe borulásod, ahol perceken múlott az életed. Mesélnél erről nekünk?

 

– Amikor a Vitéz nevű kenum felborult, ott valóban nem sokon múlott az életem. Ez a negyedik átkelésem 33. napján történt úgy, hogy még másfél hónapnyi út volt hátra. A nyílt víz kellős közepén borultam, alattam 5000 méteres vízmélységgel úgy, hogy a legközelebbi szigetek is 1000 kilométerre voltak tőlem. Elég sok víz jutott a belső térbe, és rengeteg technikai eszközöm tönkrement. A helyzet kritikusra fordult, volt körülbelül nyolc percem, ami alatt vissza kellett fordítanom a hajót. Ha ez ott nem sikerül, akkor itt most nem tudnánk egymással beszélgetni.

– Milyen érzések, gondolatok játszódtak le benned ebben a nyolc percben?

– Amikor az ember racionálisan felméri azt, hogy ez egy sakk-matt helyzet, és minden bizonnyal nem fogja túlélni, akkor az eléggé megváltoztatja az életét, ha mégis túléli. Ilyenkor a szervezet érzi, hogy veszélyben van, és ad egy adrenalin löketet, ami minden belső tartalékot mozgósít. Hiper precízen tudsz ilyenkor gondolkozni, minden erőd ott van és mindent meg tudsz csinálni. Minden tudás, amit addig összegyűjtöttél, ott a rendelkezésedre áll. Kivételes pillanat ez, ugyanakkor nagyon kellemetlen is. Amikor az adrenalin telítődik a szervezetedben az nem egy komfortos dolog. Megvolt bennem is ez a nagyon rossz érzés, ami mellé viszont társult egy másik is, hogy biztosan van valami megoldás. És most azért ülök itt, mert ez az utóbbi érzés jóval erősebb volt, mint az a racionalitás, hogy nem élem túl. És valóban jött az ötlet, hogy mit kell csinálnom, és utána vissza is tudtam fordítani a hajót. Ha az ember egy ilyet túlél, akkor egy életre szóló muníciót kap. Soha többé nem érzi már azt, hogy bármi probléma túlnőne rajta, csak azt, hogy van egy feladat, amit meg kell, és meg is lehet oldani. Mert valójában leginkább rajtunk múlik, hogy egy problémát megoldunk vagy sem.

– Mit mondanál, mit tehetünk a hétköznapi életünk során azért, hogy a céljaink és ötleteink ne csak álom szinten maradjanak meg, hanem elkezdjük őket megvalósítani?

 

– A jó tanács még akkor is veszélyes, ha bölcs ember adja egy másik bölcsnek. Vannak álmaink, amiket szeretnénk megvalósítani, azonban legtöbbször mégsem teszünk értük semmit, csak várunk. Talán arra, hogy majd holnap könnyebb lesz, de az élet nem így működik. Van egy olyan mondás, miszerint a világ sosem volt még ilyen gyors és bonyolult, mint ma, és már sosem lesz ilyen lassú és egyszerű, mint ma. Ha az ember mégis azt mondja, hogy, legyen az akármilyen kis lépés is, de azt megteszem ma a célomért, akkor az már egy változást indíthat el, hiszen elindulok az úton. Az ember ezáltal rájöhet arra, hogy olyan dolgokat is meg tud csinálni, amikről eddig álmodni sem mert. Erősödni fog az önbizalma, ami újabb cselekvésre fogja őt motiválni. Ami nálam bejött és működik, az az, hogy amikor kitalálok egy újabb célt, akkor engedem, hogy szárnyaljon a fantáziám. A megvalósításban meg már ezer darabara lebontva, lépésenként haladok előre és pontosan megtervezem a megvalósításhoz szükséges feladatokat. Ahhoz, hogy belekezdjünk bármilyen álom megvalósításába, sokszor ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és meg kell tanulnunk máshogyan szemlélni a világot magunk körül, ahogy azt az alábbi gondolatsor is jól tükrözi: Ha fent élsz a hegyen és onnan látod a hegy lábánál elterülő völgyet tele virágokkal, csak akkor fogod megtudni, hogy milyen is az a völgy valójában, ha lemész oda. Lentről viszont azt nem tudod megmondani, hogy milyen is az a hegy. Magasnak, zordnak tűnik és havas a teteje, de valódi arcát csak akkor mutatja meg, ha megmászod.

A cikk a Mária Rádióban, 2018 októberében elhangzott beszélgetés alapján készült.

Nagy Zsolt

Fotók: Rakonczay Gábor képei

Megjelenés: www.ferfiakklubja.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social Share Buttons and Icons powered by Ultimatelysocial