Menu

Gondolatok a halálról és a halálhoz való viszonyulásunkról


A 2020-as év a koronavírus járvány miatt sajnos sokkal közelebb hozta hozzánk a veszteségeket és az elmúlás gondolatát és ezzel annak lehetőségét is, hogy akarva-akaratlanul, de elkezdjünk többet beszélgetni ezekről a témákról és az ezekhez való viszonyulásunkról. Beszélgetni családi és ismerősi körökben a rokonaink, barátaink elvesztéséről, vagy azokról a megrázó veszteségekről, melyek bárkit bármikor érhettek és érhetnek mostanság is. Legyen szó akár a munkahelyünk elvesztéséről, egy szakításról, vagy válásról, vagy éppen az eddig kialakult megszokásaink, és szabadságunk átmeneti időre történő szertefoszlásáról és elvesztéséről. Most, sajnos az egész világ testközelből tapasztalja meg többek között azt is, hogy milyen egy világjárvány és milyen az, amikor a szabad kijárásunkban és életünkben is korlátozottá válunk. Amit persze teljesen megértek a jelen vírushelyzetben. Viszont mindez együtt jár azzal is, hogy nem tudjuk mindez meddig tart és egy rendhagyó Húsvét után most egy rendhagyó Karácsonyon vagyunk túl, amikor is számos család elővigyázatosságból külön töltötte a szeretteitől az ünnepet, ami most szükségszerű is volt. Köztük például jómagam is, idén életemben először, egyedül Karácsonyoztam, távol a szeretteimtől.

Veszteségek, melyek eddig is közvetve vagy közvetlenül, de elértek minket, és veszteségek, melyek feldolgozásával valahogy nem tud és nem is akar mit kezdeni a mostani társadalmunk. Tabusítunk mindent, ami számunkra valami miatt kellemetlen és fájdalmas, és ami valahogy az életünk és saját magunk múlandóságát juttathatja az eszünkbe szeretett hozzátartozónk elvesztésével. Mert szeretünk és akarunk is élni és valahogy elfelejtjük és talán direkt el is akarjuk felejteni, hogy a halál az élet elkerülhetetlen része, és aki egyszer megszületik, az sajnos meg is fog halni. És ezt most tényleg nagyon rossz így le is írni, hiszen én is szeretnék még sokáig élni, és csak bízni tudok abban, hogy van még jó pár évem hátra. Azonban mi tervezhetünk, de erre igazából semmi ráhatásunk nincs. És ez azért sokszor kétségbeejtő is. És ez rögtön fel is veti azt az első kérdést, hogy akkor mi hogyan is viszonyulunk a halálhoz, a veszteségekhez? Mennyire gondolunk bele akár a saját magunk múlandóságába, és ezzel egy időben abba is, hogy milyen célokat, álmokat is szeretnénk még megvalósítani az életünkben? Nálam eddig minden olyan helyzetben, amikor eszembe jutott a saját múlandóságom, valahogyan rögtön megváltozott a dolgok fontossági sorrendje a fejemben. Az addig kevésbé fontosnak tartott gondolatok, célok és értékek új értelmet nyertek és arra jöttem rá, hogy mennyire sok időt elvesztegettem a dolgok halogatásával És emellett arra is rádöbbentem, hogy valahogy sokszor pont azokra a dolgokra nem jutott sosem elég időm az életben, amik a legfontosabbak. Neked mik az igazán fontos dolgok az életedben? Jut elég időd azok megvalósítására, vagy inkább halogatás mestere vagy, és azt mondod sokszor magadban, hogy majd egyszer, hisz úgyis ráérünk?

De térjünk is vissza az előző gondolatunkhoz, miszerint nem tudunk, vagy nem akarunk a minket érő veszteségek feldolgozásával foglalkozni. De vajon miért nem? Azért, mert nincs meg az arra vonatkozó mintánk, hogy miként és hogyan is kellene „gyászolnunk”. Nem tudjuk, mit és hogyan lehet mondani például egy haldoklónak, vagy a családjának, vagy a gyászolóknak. Miért nem? Mert nem merünk odafordulni hozzájuk, nem szeretnénk a terhükre lenni, és mert igazából tényleg nem tudunk mit kezdeni az egész helyzettel. És sokszor gyászolóként azt is gondolhatjuk, hogyha a fájdalmunkat és az érzéseinket a szőnyeg alá söpörjük, akkor azzal talán fel tudjuk gyorsítani a gyász feldolgozásának folyamatát és ezzel már szinte túl is lehetünk az egészen. Hisz sokan így csinálják a környezetünkben is és ebből úgy látszik, nekik is bevált ez a módszer. Gondolhatjuk magunkban. Csak a látszat, amit mások mutatnak arról, hogy ők hogy vannak, sokszor nem biztos, hogy a valós képet tükrözi. Sokszor tévesen, de azt gondoljuk, hogy amit nem látunk, az nem is létezik. Csakhogy a lelkünkben kialakult sebek, ha még fizikailag nem is láthatóak, nem fognak maguktól eltűnni és begyógyulni. Ez kicsit olyan, mint amikor van egy seb a karodon, és ráhúzod az inged ujját, hogy ne lásd a sebet. De attól még a seb ugyanúgy ott marad, csak éppen nem fogod azt látni. Éppúgy fog fájni, sajogni, és csak akkor fog begyógyulni, ha kitisztítod azt, ami viszont fájdalommal jár.

Nincs kialakult kultúránk a gyászra, és hiányoznak azok a mintáink, amiket a korábbi generációk szülte gyerekek még a családjukban elsajátítottak. Manapság már az egész gyász kérdéskör tabunak számít és pont ezért tartom fontnak, hogy ezzel a pár, soron következő cikkel most egy kicsit megtörjük ezt a csendet és beszéljünk a haldoklásról, a halálról és a gyász feldolgozásának egyes szakaszairól, nehézségeiről és a gyászolók gondolatairól. Emellett szeretnénk felhívni a figyelmet a gyászfeldolgozást segítő önsegítő csoportok fontosságára és néhány szóban szeretnénk be is mutatni azok működését.

2021 február 5-én pénteken  18:30-tól 10 alkalmas online önsegítő gyászfeldolgozó csoportom indul. Szeretettel várom csoportomba mindazokat, akik vigasztalódásra, támogatásra, fájdalmuk és veszteségük feldolgozására vágynak szerettük elvesztése miatti fájdalmas gyászukban egy elfogadó, támogató csoportban. A csoporton való részvétel díja 2 000 Ft/fő/alkalom és előzetes jelentkezéshez kötött.

Jelentkezni az alábbi telefonszámon 06/70/293-2188, vagy az alábbi e-mail címen lehet 2021. február 4-ig: NZSOLT24@GMAIL.COM. A csoporthoz a 2. alkalomig, azaz 2021. február 19-ig lehet csatlakozni.

Mottóm: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

Címkék: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social Share Buttons and Icons powered by Ultimatelysocial